A tragédiákat átélt egykori híradós, Nagy Judit "a néma figyelemről"

A tragédiákat átélt egykori híradós, Nagy Judit "a néma figyelemről"


Az eddigi két interjúalanyomnak először ezt a kérdést tettem fel: számukra mit jelent a figyelem, és szerintük mennyire hiányzik a figyelem az életünkből? Neked a saját élettörténeted, maga a válasz mindkét kérdésemre.  Azt mondtam neked, hogy a történeted, amit 2013-ban a TEDx színpadán elmondtál  elmondtál, különösen annak a záró mondatai, szíven ütöttek. Ahogyan most felidézem, talán jobb megfogalmazás: belém kapaszkodtak a mondatok, és most is hordozom őket magammal. Ha a történet konkrétumaira sok-sok év múlva már pontosan nem fogok emlékezni, az érzésre biztosan. Egy történet a néma figyelemről… Megosztanád velünk?

Érdekes, amit mondasz. Az események, amiket csak öt évvel később osztottam meg a nyilvánossággal a széles közönség számára nem voltak ismertek. Nem volt egy berobbanó bulvárhír. Különös módon sok ember évekkel később fedezte fel a történetemet az interneten, sok embert évek múlva talált meg, ahogyan téged is. Legtöbben A néma műsorvezető című előadásomat látták a youtube-on, vagy a könyvemre figyeltek fel. Amikor megtörténtek velem ezek az események nem akartam róluk beszélni, de így utólag visszagondolva a bulvársajtó szalagcímein keresztül mást is jelentett volna, mint ahogyan később az az emberekhez eljutott.

Tragikus események történtek veled…

Így is mondhatjuk, de annak köszönhetően, hogy szembe mertem nézni a történetemmel, ma már ajándékként tekintek rá. Igen, kis híján belehaltam a szülésbe, és amikor végre a mesterséges kómából kihoztak, és rendbe jöttem annyira, hogy hazamehessek a családomhoz, kiderült, a lélegeztető gép csöve miatt csomók keletkeztek a hangszálamon, és azokat – bár a beavatkozás egyébként rutinműtétnek számít – nem tudták megfelelően eltávolítani, ezért egy teljes évre megnémultam. Én, aki a hangomból éltem…

A néma műsorvezető, ez volt az előadás címe, amiben elmondtad azt is, mi történt ezután, és később az Ébredéseim című könyvedben is megírtad…

Tizenkét évig híradóztam. Kicsit úgy éltem, mint egy robot. Nem figyeltem saját magamra. A szüléssel járó komplikáció következtében átélt halálközeli élmény figyelmeztető jel volt. Miután a hangom is elveszítettem, és némán feküdtem otthon, úgy éreztem, nem vagyok képes tovább élni, feladom. Hónapokig voltam ebben az állapotban, aztán egyik nap felöltöztem és elindultam az erdőbe. Pedig korábban nem volt jellemző rám, hogy a meleg szoba helyett, inkább a természetet válasszam. Először csak mereven bámultam a földet, iszonyatosan féltem, mert az erdő a bizonytalanságot jelentette, aztán lassan elkezdtem figyelni. Ott álltam a bizonytalannal szemben, de a legnagyobb félelmem mégis az volt, hogy nem odázhatom tovább: szembe kell néznem önmagammal. Sokféle indulat kavargott bennem, de attól a naptól kezdve, mindennap felkerekedtem. Ha esett, ha fújt bementem az erdőbe. Egy idő után elkezdtem észrevenni a fákat, az eget. Elkezdtem rájuk figyelni, és egyszercsak megtalált a néma csend. Képes lettem meghallani. Néma csend. Az erdőben ez uralkodik. Az erdő csendje megtanított valamire. Tanultam a néma csendet az erdőben, ami képessé tett arra, hogy végre meghalljam a saját hangomat, és a környezetemben élők hangját. Meghalljam, észrevegyem azt, ami igazán fontos.  Megtanultam némán figyelni. A némaság kellett ahhoz, hogy képes legyek figyelni. Egy év múlva épültem fel, tulajdonképpen újra meg kellett tanulnom beszélni. Visszamentem dolgozni a híradóba, de úgy éreztem, nem tanultam meg a leckét, úgy éreztem nem az igazán fontos dolgok töltik ki az életemet. Nehéz döntést hoztam akkor, de utólag bebizonyosodott: ez volt a helyes döntés. Végleg abbahagytam a televíziós munkát.

A történeted zárómondatára még most is emlékszem, ahogyan a színpadon elmondod: …akármennyire sodor az élet, állj meg és figyelj némán! Hagyd, hogy jöjjenek az érzések!

A néma figyelem nekem azt jelenti, hogy képes vagyok önmagamra figyelni. Nagyon sok hatás ér minket, sok-sok információ. Amikor erről korábban beszélgettünk veled, úgy fogalmaztad meg, hogy időnként „offline” kell lennünk, leválasztani magunkat az internetről, a közösségi oldalakról, az információfolyamról és képesnek lenni az egyedüllétre. Ezt te individualizmusnak nevezted. Számomra fontos kérdés az önmagunk ismerete, amit én egyfajta erőforrásként fogalmaznék meg, mert úgy gondolom, ha magunkat nem ismerjük, és nem vagyunk képesek megfigyelni a reakcióinkat, akkor arra sem vagyunk képesek, hogy értően és érzően figyeljünk a minket körülvevő világra. Ahhoz pedig még erősebbnek és fegyelmezettebbnek kell lennünk, hogy abban az információktól zajos világban, amiben élünk, le tudjuk gyűrni azt az izgalmi állapotot, kíváncsiságot, amit az információs impulzusok okoznak. Tudatos figyelemnek nevezném ezt.

Hogyan tudtad beépíteni azt az életedbe azt az üzenetet, amit a megpróbáltatásaid, a „némaságod” idején kaptál?

Nem mondom azt, hogy én azóta mindent az akkori felismeréseim szerint csinálok, de folyamatosan törekszem rá. Azt gondolom a legfontosabbnak, hogy képes legyek észlelni, felismerni, „fülön csípni”, ha elveszett a figyelem. Ezt már megtanultam. Az, hogy másként viselkedjek, másként működjek, másként legyek jelen a saját életemben az nem megy gombnyomásra, ez egy folyamat, egy változási folyamat, amiben most is benne vagyok. Az észlelés már működik, azon kell dolgoznom – ahogyan minden embernek – hogy átforduljon cselekvésbe, ha nem mennek jól a dolgok, ha elsodor az élet, ha úgy alakul, hogy két hét alatt háromszor vagyunk otthon este egyszerre a férjemmel, akkor azt tudjam mondani, most egy órára minden határidős munkát félreteszek és minden figyelmemet a másiknak adom. Az alázatot és a lemondást azóta is folyamatosan tanítja nekem az élet. Két éve egyik reggel felkeltem és nem hajlott be a jobb térdem. Olyan fájdalmat éreztem, amit előtte sohasem, és nem tudtam lemenni a lépcsőn. Kiderült, hogy egy régi lovasbaleset következménye. A gerincemen egy kopás elkezdett nyomni egy ideget, és mindenféle mozgást abba kellett hagynom, miközben akkor komolyabban és rendszeresen futottam. Háromnegyed éves kezelés után jöttem csak annyira helyre, hogy elkezdhettem úszni. Csak úszni tudtam, miközben utáltam a vizet. Ma is személyi edzővel úszom. Minden reggel fél 5-kor kelek, de tudom, csinálnom kell, nem hagyhatom abba, mert, ha nem figyelek a testemre, akkor később lehet, úszni sem leszek képes. Ezeket a leckéket az ego kapja. Leckét alázatból.

Jelenleg sikeres coachként dolgozol. Úgy érzed, megtaláltad a saját utadat?

Azt szoktam mondani, hogy a mostani munkám, a coaching, és a tréning az eddigi életállomásaim szintézise. Az életeseményeim a személyiségem részéve váltak és ez is hatással van a munkámra, de azt, amivel korábban foglalkoztam – tizenkét évig voltam híradós, de előtte színésznek, operaénekesnek készültem, és voltam tanár is, foglalkoztam beszédtechnikával – az valamilyen módon beépült a mostani munkámba.  Ez úgy jelenik meg, hogy komplex egészében dolgozom az emberrel. Ha valakit egy interjúra készítek fel, akkor nemcsak a mondandójával foglalkozunk, hanem a hangjával a testtartásával, a gesztusaival. A teljes képpel, amihez a benső is hozzá tartozik.  Amiről a coaching szól, arra van több konkrét saját megélésem, például a szüléstörténetem. Tudom azt, mikor kell egy embert benne tartani egy folyamatban, mert éppen a változás egy nehéz periódusában van, hogy tudja észlelni, értelmezni saját magát, mert ez nagyon-nagyon fontos. Eközben én magamat is folyamatosan fejlesztem coachként. Mert mit is jelent a coaching? Szerintem: alázatos szolgálat. Engem többször alázatra tanított az élet. Igyekszem jó tanítvány lenni és azt a tudást, amit kaptam, a nehéz helyzetekből felállás képességét másoknak is megpróbálom továbbadni, hogy felfedezzék a saját élettörténetükben rejlő ajándékokat és lehetőségeket.

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük