"Ha Harlemben beszél a lelkész: a frazírozás, a ritmus, nekem már az is zene." A jazzdobosok doyenje, Kőszegi Imre a Margit-szigetről, csendről, hitről, figyelemről.

"Ha Harlemben beszél a lelkész: a frazírozás, a ritmus, nekem már az is zene." A jazzdobosok doyenje, Kőszegi Imre a Margit-szigetről, csendről, hitről, figyelemről.


Tudom, hogy fontos neked a mindennapi relax. A Margit-szigeten a szálloda szaunájában szoktunk reggelente összetalálkozni, vagy látlak, ahogyan lazán, farmerben, piros sportcipőben energikusan éppen a szigeti sétánynak veszed az irányt. Zenészként téged inkább a csend pihentet, a csend tölt fel… Jól gondolom?

Igen. Szeretem a Margit-szigetet, és ha tehetem mindennap kijövök. Nem járok autóval. Ha az időjárás engedi, mindig gyalog sétálok ki a szigetről, aztán valahol a tizenháromban nézek egy jó helyet, ahol meg tudok ebédelni. Nem szeretem a rohanást, de nem vagyok egy tipikus nyugdíjas. Szerintem a mi „szakmánkban” nincs is olyan. Fiatalkoromban állandóan szólt a háttérben egy jó kis jazz: Miles Davis, Coltrane, stb. Ahogyan hazaértem azonnal bekapcsoltam a zenét. A szomszédokat biztosan idegesítette, hogy állandóan forgott nálam a bakelit, vagy én gyakoroltam, vagy a kettő egyszerre szólt. Ebben később változtam. Csak akkor kapcsolok a netről zenét, ha valamit konkrétan meg akarok hallgatni.

Többször elgondolkodtam azon, vajon hogyan születik meg a zene? Inspirál egy jazzdobost, ha átsétál a Margit-szigeten? Egy író, vagy képzőművész esetében könnyen el tudja az ember képzelni, hogyan jön létre az interakció a természettel, és a művész ennek az eredményét írja, festi meg… De hogyan van ez egy jazz zenésznél, egy jazz dobosnál? Lehet, nem is az impulzus, hanem a külvilág csendje kell neked ahhoz, hogy belül megszólaljon a zene?

Pontosan. Ezt még én sem fogalmaztam meg így magamnak soha. Amikor zenét írok, a zene bennem szólal meg, és szól folyamatosan kizárva a külvilágot. Érdekes, hogy egyes helyeknek is van csendje, és van zenéje is. Lehet, hogy csak hozzásegítenek, hogy jobban halljam meg az egyiket, vagy a másikat. Bizonyos helyeken például jobban hallom a csendet. A hitem elmélyült idős koromra. Nem nevezném ezt vallásos hitnek, de sokkal jobban kinyíltam „felfelé”. Egy ideje sokkal jobban érzem magam azokon a helyeken, aminek van valami emelkedettsége. Tulajdonképpen keresem ezeket a helyeket. Ha látok egy templomot (mindegy mi van felette) akkor késztetést érzek, hogy bemenjek. Ha valahol, akkor ott jelen van a csend. A csend, amit mindenhol keresek.

Ha már a templomokról, a szertartásokról beszélünk, nekem nem is maga a szertartás fontos, hanem valami más. Nehéz pontosan megfogalmazni… Már gyerekkoromban is a fekete zenét szerettem, és volt szerencsém játszani sok afroamerikai jazz zenésszel. Talán nem véletlen, hogy amikor New Yorkban léptem fel, és jártam Harlemben, a gospel például nagyon megérintett. A gospel misén, amikor még nem szól a zene, vagy ének, de beszél a lelkész: a frazírozás, a ritmus, nekem már az is zene. Jobban beszélek németül, de angolul is meg tudom értetni magam a külföldi zenészekkel, a gospel misén viszont nincs is szükségem arra, hogy értsek minden szót, mert érzem is, amit mondanak. Nagyon érdekes tapasztalás ez, de a lelkész szavainak frazírozása, ritmusa pontosan meg érteti velem, mi fog történni.

A zene egy különös és varázslatos dolog. A 70-es évek közepén Kovács Gyulával és Jávori Vilivel csináltuk a dob-show-t, és nagyon nem kell magyaráznom, de dobon a boci-boci tarkát nem lehet eljátszani, de a mégis „eljátszottam”, el tudtam hitetni a közönséggel, hogy a boci-boci tarkát hallják, pedig a dobon nincs annyi hang, ami ehhez az egyszerű dallamhoz kell. A hiányzó hangokat bele “hallattam” a közönséggel, és nagy siker volt. A zene nem csak a kotta lejátszása. Van benne szuggesztió, beleérzés. A zene sokkal több mint kottából eljátszani valamit. Ezt próbáltam átadni a tanítványaimnak is, amikor a Zeneakadémia jazz szakán tanítottam.

Neked mit jelent a szó: Figyelem?

Koncentráció. Benne lenni az adott pillanatban. Ha éppen beszélgetek, akkor jelen lenni a beszélgetésben. Nagyon zavar például, ha a beszélgetőpartnerem nincs ott igazán velem, nem figyel rám. Egyébként sem szeretem a felszínes traccs-partykat, de ha egy barátommal beszélgetek, tőle is elvárom a valódi figyelmet, hogy ne csak testben legyen ott, hanem koncentráljon rám. Régen, még a rendszerváltozás előtt külföldön sokat léptünk fel szórakoztató zenével (ezt hívták „vendéglátózásnak”) és ilyenkor akár félálomban, szinte szundikálva is tudtam játszani. Általában néhány napon belül egyik nagyvárosból repültünk a másikba, megérkeztünk, éppen csak lezuhanyoztunk és mentünk játszani, ezért nagyon fáradtak voltunk. A jazz nem ilyen. Amikor jazzt játszol, akkor nagyon kell a figyelem, nagyon ott kell lenni, benne lenni a zenében, azonnal reagálni kell a másikra.

 

Mit jelentett régen jazz zenésznek lenni, és mit jelent most?

Régen volt egy nagy űr a klasszikus zene és a jazz között. Ma már ez változott.

A hatvanas években mi jazz zenészek is úgy szereztük be a zenei inspirációt, mint mások a nyugat-európai híreket. A mi Szabad Európa rádiónk Willy Scanover nevű speaker rádióműsora volt a Music USA csatornán. Ezt az adást is zavarták, és csak titokban lehetett hallgatni, de itt adták a legjobb jazz zenéket, és innen szívtuk le a tudást. Egész generáció ezen tanult, nem voltak az új zenékhez kották.

 

A magyar jazz legendás alakjai közé tartozol. Mindenkivel zenéltél együtt, aki ebben a műfajban itthon számít, sőt külföldi szupersztárokkal is pl. Frank Zappával. Liszt Ferenc díjas vagy, Emerton díjas, Szabó Gábor díjban is részesültél (és sorolhatnánk tovább) Zenei munkásságodra tekintetettel megkaptad Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. Egy interjúban azt mondtad, tulajdonképpen öt éves korod óta, hetven éve dobolsz. Van még hová fejlődni? A jazz dobos olyan, mint a jó bor? Az idő előrehaladtával még mindig tud érlelődni?

Bölcsebb lesz az ember. Decemberben hetvenhat leszek, és most már jobban tudok főzni… (persze most a dobolásra gondolok). Tudom, mikor kell egy csipetnyi valamiből, miből nem kell egy leheletnyi sem, és ebben folyamatos a fejlődés. Amikor újraindítottuk negyven év után a Rákfogót Szakcsi Lakatos Bélával és Babos Gyulával, akkor feljött hozzám a Szakcsi, leültettem, és mutattam neki egy csomó új zenét, másnap Babosnak is. Két nap ültünk nálam és egyfolytában zenéket hallgattunk. Én nagyon nyitott vagyok az új zenékre, az új előadókra, az új műfajokra is (akár a hip-hop-ra) és ezek inspirálnak. A  Rákfogó ezért lett más, miután újra összeálltunk. Három évvel ezelőtt az “újratöltött” Rákfogóval kezdtünk el turnézni, most pedig a Magyar Jazz Quintettet csináljuk Szakcsi Lakatossal. Tavaly nagyszabású koncert keretében ünnepeltük meg a 75. születésnapomat. Mindig vannak új tervek, új elképzelések…

negyedik fotó: Bátori Gábor
ötödik fotó: Vecseri Ferenc
Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük