Még lehetünk nyertesei a Social Dilemmának: Bedő Imre a társadalomépítő figyelemről

Még lehetünk nyertesei a Social Dilemmának: Bedő Imre a társadalomépítő figyelemről

Tízezer éves civilizációnk az elmúlt kétszáz, és az utóbbi harminc évben (az internet megjelenésével) akkora változáson esett át, mint azt megelőzően soha. Vajon képesek voltunk ezt a változást megfelelően lekövetni, anélkül, hogy meginogtak volna az alapok, amiket több ezer évvel ezelőtt lefektettünk? Sokan úgy gondolják nem a klíma változás, vagy az atomháború fogja maga alá temetni az emberiséget, hanem az alapértékek elvesztése és a tartóoszlopok hiánya okoz majd akkora földcsuszamlást, ami a civilizációnk összeomlásához vezethet. Bedő Imre már megkongatta a vészharangokat, és keményen dolgozik azon, hogy könyveivel, előadásaival az alapértékek helyreállításának fontosságára hívja fel a figyelmet.

Mennyire lehet sikeresen küzdeni a hagyományos értékrendért, a család szerepének megerősítéséért, a férfi szerepek helyreállításáért egy olyan világban, ahol az életünk nagyobb része már nem az otthonaikban, személyes kontaktusokkal érintkezve, hanem az online térben zajlik?

Miközben pontosan értem, mire utalsz, amikor hagyományos értékrendet mondasz, de azt gondolom, csupán egyféle értékrend van. Az az értékrend, ami több ezer év alatt organikusan fejlődve alakult ki. Az az értékrend, amelynek minden egyes elemének helye van a rendszerben, és nem véletlenül került abba a struktúrába. A hagyományos működés, a működés. Nincs más út, más működési mód. Ehhez az alapfelismeréshez el kell jutnunk. Ez az első, és legfontosabb lépés.

Én azon dolgozom, hogy életbe léptessem azt, amit Kassai Lajos a lovasíjász is megfogalmazott: Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. A könyveim arról szólnak, hogy át tudjuk-e fordítani az őseink értékrendjét a modern világunkra, a városiasodott viszonyokra. És a válaszom az, hogy ez megvalósítható. Ez vonatkozik a technológiára és a közösségi médiára is, de még most kell cselekednünk. Azokat a generációkat kell megszólítanunk, akik még tudják, milyen volt az élet az internet, a közösségi média térhódítása előtt. Azok számára, akik később szocializálódtak tulajdonképpen az élet leegyszerűsödik arra, hogy dolgoznak azért, hogy pénzt keressenek, amiből ennivalót vesznek, fizetik a rezsit, stb. és amikor befejezik a munkát, akkor azoknak a szórakoztató tartalmaknak (például egy tematikus filmcsatorna, közösségi oldalak) a világába zárkóznak be, amit az online tér nyújt nekik. Innen kihozni az egyes embereket és elérni, hogy észre vegyék a társadalmi alapkérdéseket, az életük valós problémáit, sokkal nehezebb lesz, mert az online tér minden idejüket, amit nem munkában töltenek képes magába szippantani. Ahogyan azt a Social Dilemma című filmben is láthattuk: a social media az időnket akarja a magáévá tenni, erőszakosan, amennyit csak lehet, miközben adatokat gyűjt rólunk, és a viselkedésünket is megváltoztatja. Felfoghatatlan mennyiségű tartalom van a világhálón, aminek a célja a figyelem megszerzése. Példaként szoktam elmondani, hogy hasra esős videóból ezer életnyi, stand up-ból kétezer életnyi.

Az online tér, a közösségi oldalak kikezdik az autoritásokat. Mindenki azt gondolja, hogy mindenhez ért, szakmai kérdésekben is okosabb egy negyven éve praktizáló orvosprofesszornál, vagy egy akadémikusnál. A régi autoritásokat kell helyre állítanunk: az apát, az anyát, vagy újakat kell keresnünk helyettük, mert a gyerekek a legtöbb időt már nem is a szüleikkel töltik?

A generációs osztályharc nem újkeletű, 1968 óta fokozódik. Sajnos a gyerekeink generációja a szülők nemzedékéről nem gondol jót, leginkább csak a tőlük elválasztó különbségeket érzi. Sok-sok olyan érv hangzik el a médiában, a közbeszédben, ami az egyes nemzedékek közötti kapcsolatok minden aspektusára rányomja a bélyegét és elszakítja a generációkat. Ebből az alapállásból elég nehéz beszélgetni egymással. A szülői autoritásra szükség van. Az apa, az anya autoritását semmi nem képes helyettesíteni, és nem is szabad ezt elengedni. Az új könyvemben, a Teremtő Tűz-ben írok a szubszidiaritás elvéről. Ha egy szint – jelen esetben a szülői – feladatát átveszi egy felette lévő, akkor az elsorvad. Ha az állam az iskolarendszeren keresztül átveszi mondjuk a családi életre nevelés tantárggyal a szülőktől a nevelési feladatokat, akkor a szülői szint elsorvad. Anya és apa hátradőlnek, mert azt gondolják, így is van elég dolguk, van elég bajuk. A szülők úgy gondolják, elsősorban dolgozniuk kell, és pénzt keresni, másodsorban regenerálni magukat, hogy másnap újra tudjanak dolgozni, és remek hír, ha a család ettől nem vesz el energiákat. Megkönnyebbülve bíznák rá ezt a felelősséget a tanárokra, akik egyébként sokkal kevesebben vannak, mint a szülők. (Szülő közel annyi van, ahány gyerek, sőt a népességfogyás miatt még több is.) A családi életre nevelés leginkább mintákon keresztül működik, azt nem lehet klasszikus értelemben tanítani. A tanárok, akik egyébként ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint a szülők (ugyanolyan mértékben válnak el, ugyanolyan mértékben fáradnak el, stb.), azaz a mintáik nekik is rosszak, elkerülik a kommunikációt a gyerekekkel, miközben ők jóval kevesebben vannak, mint a szülők, tehát egyébként is kevésbé, illetve kevésbé hatékonyan képesek ellátni ezt a feladatot. A gyerekeket elbizonytalanítja az autoritás hiánya. Ezt a szerepet sem a szülő, sem a tanár nem tölti be. Az autoritás nélküli világban a szülők nem következetesen, elvek szerint nevelnek. Az például, hogy mikor büntetnek meg egy gyereket, a hangulatukon, az idegállapotukon múlik, azon, mikor szakad el éppen a cérna, és ugyanazért a cselekedetért a gyerek egyszer simogatást kap, máskor meg üvöltenek vele, ami nagyon nagy bizonytalanságot kelt bennük. A gyerekek önmaguktól tisztelik azt az autoritást, aki következetes, igazságos: egy megfelelő értékrenddel rendelkező, és az alapján cselekvő személy. Ezért kell helyreállítanunk a szülői autoritást annak érdekében, hogy a generációk közötti kapcsolódási képesség működjön. Nem könnyű feladat, ezt elfogadom, de ez a mi dolgunk, ezt nem csinálhatja meg helyettünk senki más. Ezt én nagyon fontosnak tartom, és határozottan képviselem. Hozzá teszem, hogy ha a szülő úgy gondolja, ez nem az ő dolga, és ő ebben nem akar részt venni, akkor tulajdonképpen milyen feladata is marad? Munkaerő lesz, amit napról napra működőképes állapotba kell hozni. Csupán egy dolgozó droiddá válik, mondjuk ki: egy igavonóvá.

Beszéltünk a generációk elszakadásáról… A család, mint alapegység, a családban betöltött férfi-női szerepek, az életünket meghatározó értékrend fontosságának kérdésében meg lehet egyáltalán szólítani a fiatalokat?

Ma már egyre több fiatal jár az előadásaimra, de ebben 7-8 év kemény munka van. Nagyon szeretném megérteni a mozgatórugóikat, hogy segíthessek nekik. Az a tapasztalatom, hogy huszonéveseknél ez a mozgatórugó talán leginkább az apátlanság és két topik érdekli őket, amiben válaszokat szeretnének: hogyan lehet társat találni és a válás kérdésköre. A párkapcsolati kérdések őket is foglalkoztatják, még ha nem is tudják pontosan megfogalmazni őket. Az első lépés mindig a probléma tudat, és ha eljutnak odáig, hogy ez egy valódi dolog, a párkapcsolati kérdésekben lehetnek megoldások, akkor az már nagy eredmény. Úgy képzelem ezt el (általában, és nemcsak a fiatalok vonatkozásában) mintha az emberek feküdnének arccal a föld felé fordulva, és én szeretném azt, hogy felemelkedjenek, megemeljék a fejüket. Ilyenkor az első egy milliméter a legnehezebb, második centi már sokkal könnyebb, és így tovább, és egy idő után már nem nekem kell emelnem őket, hanem maguk is elkezdik a saját erejüket az emelkedéshez hozzátenni, elkezdenek megkapaszkodni, megtartani magukat.

A fiatalok, amit leginkább keresnek egy kapcsolatban az a magabiztosság, és szeretnének megbecsültek lenni. Nem akarják azt egy félelmetes aknamezőnek megélni, ahol minden egyes következő lépést veszélyekkel teli. Akik felismerik, hogy mindezt csak generációs összefogásból, az olvasmányokból, a színházból, a gondosan kiválasztott jó minta-mozaik összerakásából, azaz a kultúránkból képesek megszerezni, azok elindulnak és pl. velem is jönnek.

Másrészről a válás az, amit elkerülnének, mivel nagyon sokuk családjában megtörtént. Tudják azt, hogy milyen nehéz volt ezt a krízist nekik gyerekként megélni, és tele vannak kérdésekkel, mit tehetnek azért, hogy ez ne történjen meg velük, és ne okozzanak hasonló traumát majd a gyerekeiknek. Úgy látom, hogy ez kifejezetten motiválja őket az erkölcsi alapjaik megerősítésében és a nélkülözhetetlen nemi szerepeik megtalálásában, kapcsolódásaik sikerre vitelében!

A hagyományos értékrendben, például egy falusi közösségben, a közösség kegyetlen szabályokat állított fel. Sokat bíráljuk a közösségi média kegyetlenségét, közömbösségét, kirekesztését. Talán ebben az értelemben semmit sem változott a világ legyen szó online, vagy offline térről?

Ezzel vitatkoznék. Nem ugyanaz a mechanizmusa, van ésszerű oka annak, amit te kirekesztésnek nevezel. A hagyományos társadalomban a cél mindig is a társadalom tagjai közötti versengés csökkentése volt, a feszültségek kioldása, ellentétben a globalizációval, ami mindenkit mindenkivel versenyeztet. A falusi közösségekben olyan jelenségekkel szemben voltak kegyetlenek, ami az értékrendjüket rombolta. Például a vénlegényt, az agglegényt azért bélyegezték meg, mert ez az életforma vonzónak tűnhetett a nős férfiak számára, és szétzilálhatta a társadalom gyökerét jelentő családot. Napjainkban is megfigyelhető egy társaságban, hogy a szingli férfiak előszeretettel sztoriznak az egyéjszakás kalandjaikról, a fergeteges bulikról, és a házas emberek, mivel egy kapcsolatban ilyen „érdekes” dolgok nem történnek csak csendben hallgatnak. Biztosan lesz, aki irigyelni kezdi a függetlenséget. Képzeljük csak ezt el a korabeli viszonyok között. Másrészről ezek az agglegények veszélyt jelentettek az olyan házasságokra, amelyek nem működtek jól. Hiénaként jelentek meg ott, ahol nem volt rendben a páros szexuális élete és „felajánlották a szolgálataikat.” És sorolhatnánk. Ezért az egész társadalomnak racionális érdeke fűződött hozzá, hogy ezt a viselkedésmintát és ezzel (igen, mondjuk ki a minta hordozóját) ezeket az embereket kiszorítsa. A család egysége bázis értékrendi kérdés volt, egy tartó oszlop, és ez a jelenség ennek a megtartó erejét kezdte ki, rágta folyamatosan, mint egy szú. Ameddig a korabeli „kiszorításnak” volt kulturális értelme, addig ma a közösségi médiában csetelők, kommentelők kegyetlensége, megbélyegző magatartása, az egyéni, a szofisztikáltabb vélemények leszólása, és ezáltal egyes emberek kiközösítése mögött nincs ésszerű, a társadalom működésével összefüggő ok. Hecc áll mögötte, öncélú kötözködés, ösztönszerűség. A közösségi média az ösztönökre hat, mert az ösztönszerű cselekvések automatizmusok, azaz önmaguktól működnek, és nem igényelnek állandó beavatkozást. A közösségi médiát működtető óriáscégek – ahogyan azt a Social Dilemma című filmben is láthattuk – alapvető üzleti érdeke, hogy minél több időt töltsünk ezeken a felületeken, ezért igyekeznek az ösztöneinkre hatni. Az a legjobb, ha nem kell beavatkozniuk a rólunk szóló hatalmas információhalmazból előállított elemzések alapján a figyelmünk megszerzése érdekében, hanem automatizmusok működtetnek bennünket, amik a képernyő előtt tartanak. Fekete lyukként nyelik el a társadalmi energiát, éppen azt, amit egy közösség teremtésre fordíthatna.

A könyveidben, az előadásaidban, de ebben az interjúban is folyamatosan valaminek a helyreállításáról beszélsz, a gyökerekhez való visszatérésről, miközben a huszonegyedik századra elért fejlődésnek, vannak olyan vívmányai is, amik egyáltalán lehetővé teszik azt, hogy azokról a témákról írj könyvet, amikről írsz, és az emberek ezt el is olvassák, érdekelje őket. A pszichológia Freud óta megtett hatalmas térnyerése óta elkezdtünk foglalkozni önmagunkkal. Ha vissza tudunk térni a gyökereinkhez, de közben felhasználjuk azt, ami huszonegyedik századi embert már jellemzi, hogy reflektál önmagára, képes beszélni az érzéseiről, akkor ez lehetne az ideális kombó. Vagy nem?

Azt, hogy kimutathatom az érzéseimet az nem azt jelenti, hogy amikor jól esik, akkor nyakló nélkül ráöntöm azt a másikra. A 21. századi viszonyok között számomra ez azt jelenti, hogy van belső erőm és képes vagyok az érzelmeim kimutatásának az elhalasztására. Ez megint csak a hagyományos működésből ered, és nem újkeletű. Azt mondják: „Az úriember nem siet, nem késik, nem kiabál.” „Az úriasszony nem cipel, nem fizet, és nem csodálkozik.” Lehet, hogy furának hangzik ez a két mondás, de tulajdonképpen mindegyik eleme az önkontrollról szól. Mit jelent az, hogy nem csodálkozik? Talán ez az, ami nem magától értetődő. Ez is azt jelenti, ha az ember bármilyen szituációba keveredik, képes elhalasztani a reakcióit, hogy miután értékelte a helyzetet, azután reagálja le. Van belső ereje az érzelmei kimutatásának elhalasztására. Rendezetten, céllal, okkal és nem pillanatnyi és ellenőrizetlenül improvizált feszültség-oldásként mutatja ki.

Ha van egy krízis helyzet, ami a családot is alapvetően érinti, mire megyünk azzal, ha a férfi, aki a családfő ráönti a hirtelen feltörő érzéseit – a félelmét, azt, hogy ő is rettentően meg van ijedve – a családra? Mire jó, ha kimondja azonnal az érzéseit, mert ez már a társadalmunkban széles körben elfogadott? Én azt gondolom, a férfinek a családot úgy kell erős kézzel, összeszorított fogakkal kivezetni a krízisből, mint egy hajót a viharból. A családnak erre van szüksége. Eközben nem arról van szó, hogy a férfi érzéseivel nem törődünk. Ha a családfő nyugodt vizekre vitte a hajót, akkor jöhet a feldolgozás. Akkor már fontos használni azt is, amit te vívmánynak neveztél. Az apa menjen el akár egy pszichológushoz, használja a modern pszichológiát, és nézzen szembe az érzéseivel. Az nem a gyengeség jele, ha fel akarja dolgozni azt, ami vele történt. Azaz a XXI. század nagy kérdése az, hogy elég intelligensek vagyunk-e a régi alapjainkat megtartva, azt tovább fejlesszük és extraként használjuk a fejlődés termékeit. Ez a helyes evolúció is: minden régi jót megőrizve tovább fejlődni. Ma nem ezt javasolják nekünk, de én ezt a pályát tartom nyerőnek.

Az érzések kimutatása kapcsán fontos még egy aspektust megjegyezni. Régen az sem volt divat, hogy az emberek az állandó panaszkodással a másik embernek „elszívják” az energiáját. A paraszti közösségekben voltak erre szakosodott emberek, a vajákos asszonyok, akik „bírták” ezt, elboldogultak az állandó negatív energiával. Képesek voltak azt objektíven kezelni. Ha annak jegyében, hogy minden érzésünket ki kell mondani azonnal, és éppen annak, akivel találkozunk, azzal nem csupán az a baj, hogy az emberek egymás energiáit elveszik, hanem az, hogy értelmetlen és legtöbbször kontraproduktív is: vak vezet világtalant. Attól fogadunk el tanácsot, az bizonytalanít el bennünket, vagy éppen erősít meg akár egy beteges gondolatban, aki nem kellene, mert éppen az aktuális frusztrációja, dühe, irigysége irányítja a véleményét. Erre a problémára is igaz: fel kell ébresztenünk magunkban azt a belső erőt, amivel képesek leszünk egy adott helyzetben elhalasztani az érzelmeink kimutatását. Hagyni energiát magunknak és a környezetünknek is, nem állandó versenyben mindenki erejét megpróbálni elszívni. Hozzá kell nőnünk a századunkhoz, de ezt csak a korábbiak talajában gyökerezve lehet. Egyelőre éppen a fordítottja zajlik, a progresszió jegyében.

El lehet érni azzal, amit te képviselsz a tömegeket, vagy elegendő cél, ha van az embereknek egy bármekkora csoportja, aki másként gondolkodik, és velük elindulhat a változás?

Azok az alapvető értékrendi szabályok, amiről beszélek az egy mérce. Az a dolgunk, hogy ezt a mércét kíméletlenül tartsuk olyan magasságban, amihez nyújtózni, ágaskodni kell abszolút mindenkinek. Nem kegyetlenül, hanem kíméletlenül kell ezt tenni, azaz következetesen és rendületlenül. Nem igazíthatjuk az emberek igényeihez, a média véleményéhez és nem lehet mindenkinek egyéni mércéje. Ha van egy közös mérce, az nagyon sokakat húz felfelé és egy felé.

Az idő ellenünk dolgozik, mert, ha például az azzal összefüggésben elindult negatív tendenciákat, hogy az online térbe helyeződik át az életünk jelentős része, és ott manipulálnak bennünket, kezelni akarjuk, akkor elsősorban azoknak a generációknak a megszólításával lehetünk sikeresek, akik képesek még a technológiát eszközként kezelni. Akik tudják, milyen volt mobiltelefonok nélkül élni, és akik képesek letenni azokat, amikor nincs szükségük rájuk, mivel csupán csak egy technológiai eszközről van szó, ami számos területen segíti az életünket, de nem az életünk nélkülözhetetlen része. De fel kell fognunk, hogy mi azért tudjuk letenni – ha nehezen is – a kütyüjeinket, mert tudjuk, hogy milyen (volt) az élet nélkülük. De ha magunkból kiindulva arra számítunk, hogy hozzánk hasonlóan a kiskoruktól nyomkodó gyermekeink is le fogják tudni tenni, akkor óriásit tévedünk. Amíg a technológiát eszközként és nem élettérként kezelő generációknak a tagjai apák és anyák, akik megfelelő mintákat tudnak átadni addig nagyobb az esélyünk arra, hogy ezt a küzdelmet sikerrel vívjuk meg. Ha már csak olyan generációkból érkező szülők lesznek, akik úgy nőttek fel, hogy kétéves koruktól fogva egy érintőképernyő előtt ülve eszik meg még a reggelijüket, az ebédjüket, és a vacsorájukat is, akkor kell igazán felkötni a gatyákat a dollárezer milliárdokat belefektető informatikai óriásokkal szemben. Ha még lesz aki. De akkor is fel fogjuk! A mi generációnk nyolcvan évesen is biztosan kiáll, mert bár szeretném az ellenkezőjét látni, de úgy tűnik, hogy mi vagyunk az utolsó szabadságharcosok…

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük