"A zajban sokszor elvesznek értékes, érdekes történetek." Seres Gerda egykori hírrádiós, kulturális újságíró a figyelemről

"A zajban sokszor elvesznek értékes, érdekes történetek." Seres Gerda egykori hírrádiós, kulturális újságíró a figyelemről

 

Tizenhárom évig dolgoztál az InfoRádiónál riporterként, műsorvezetőként, 2014-ben a csatorna munkatársaként Junior Príma díjat kaptál. Mitől lesz igazán jó egy rádiós hírcsatorna? Szerinted milyen a jó hírrádiós?

Érdeklődő, pontos és gyors. Mikor huszonegy évesen a rádióhoz kerültem, az elsőből voltam a legerősebb. A belpolitikai rovatnál dolgoztam, s szépen sorban megtanultam a többit is. Mindig is érdekelt a kultúra, leginkább a színház, a klasszikus zene és az irodalom. Sok emlékezetes beszélgetésben volt részem, s szinte mindegy, hogy ezt egy alkotó emberrel, kutatóval esetleg egy autista gyermeket nevelő anyával készítettem. Az emberi történetek érdekeltek, ilyen értelemben némiképp’ kilógtam a hírrádió feszes ritmusú, objektivitásra törekvő arculatából, noha a szakmaiságom alapját máig ez adja. Az InfoRádió erőssége a felkészült és lelkes csapat, visszajárok, ha tehetem, bár tavaly ősszel munkahelyet váltottam. A hírrádiózás teljes embert kíván, ahogyan a tízéves fiam is, ezért úgy döntöttem, kötetlenebb munkát keresek, s azóta a kultúra.hu-nál dolgozom.

A modern tömegkommunikáció, a közösségi média világában már legtöbbször nem is mi szerzünk információkat, hanem valójában az információk szerzik meg a figyelmünket. Miután százhúsz éve megszületett a tömegsajtó, és elindult a harc a figyelemért, ezt csak a miénkhez hasonló civil kezdeményezések, írói bloggerkedések tudják ellensúlyozni, vagy tehet ezért egy újságíró is?

Sokat tehet, bár a körülmények nem mindig kedveznek az elmélyült beszélgetéseknek, a kényelmesebb tempónak. A zajban sokszor elvesznek értékes, érdekes történetek, de ebben újságíróként és olvasóként is tudatosságra törekszem. Keresem azokat a felületeket, közösségeket, ahol ez jelenti az értéket, miközben persze összeolvasok mindenfélét, a hírek iránti érdeklődésem megmaradt. Néha pedig azon kapom magam, hogy csak görgetek lefelé, hogy milyen hosszú is ez a cikk, belefér?! Pedig ez nem lehet a fő szempont.

Talán nem közismert tény, hogy Krúdy Gyula újságírói pályafutása egy olyan hírrel indult útjára, amiről még a korabeli amerikai sajtó is írt. Egy hipnotizált fiatal lány haláláról adott hírt Krúdy a Debreceni Ellenőrben. Az írót azonban már akkor sem a hír érdekelte, hanem a történet, a mese. A fiatal nő meséje, aki olyan titkokba avatkozott, amibe nem lett volna szabad. Krúdy irodalmat csinált a hírből. Te hogyan választod (választottad) el magadban a tényfeltáró, és a kulturális újságírót? Az egyikhez másfajta figyelem kell, mint a másikhoz. A közéleti témákhoz éberség, következetesség és objektivitás, a művészethez szenzitív figyelem és befogadás.

Valóban, s időbe telt, míg rájöttem, hogy nekem ez utóbbi az erősségem. Korrektül teljesítem a közéleti témákat, de belőlem hiányzik az a fajta szilárd eltökéltség, amely néhány újságírónál ámulatba ejt. Ami egy kulturális újságírónál előny, hogy figyelemmel, empátiával „megy” az interjúalanyával, az egy tényfeltáró újságírónál hátrány. Most lehetőségem van kötetlen, „emberi” beszélgetésekre, és élvezem, hogy később megírhatom, kicsit átvariálhatom, rádióban ez nem működött. A legnagyobb dicséret, amit kaptam, hogy „ez a szöveg más, mint ami elhangzott, de annyira én vagyok”.

Mit jelent neked ez a szó: figyelem?

Hogy érdekel a másik, és nyitottsággal fordulok felé. A legjobban az zavar, ha látom, hogy egy újságíró előre eltökélte, mit akar hallani, s ha kell, erővel is elviszi a beszélgetést oda, ahova kigondolta. Egy jó első kérdés kell, s utána már megy a maga útján. Emlékszem, Szegő Andrásnak – akit nagyon tisztelek, és tanulhattam tőle – panaszoltam egy beszélgetésem megírásakor, hogy de hiszen ez a kérdés nem illik az előző után, hát hogy lehet ezt így ívbe szerkeszteni?! Mire ő rám nézett – nem pontosan idézem, csak számomra így maradt meg -: miért maga mindig úgy beszélget, hogy a kérdéseit ívbe szerkeszti? Ma már érzem, nevetséges volt a felvetésem is, mégis az elején görcsösen hittem, hogy a spontaneitás felkészületlenséget jelent. Pedig pusztán valós figyelmet. Megesett, hogy büszke voltam egy-egy gondosan kitalált, „zseniális” kérdésemre, majd az interjúalany azt felelte: pardon, nem értem a kérdést, vagy csak annyit, hogy remek felvetés, de nem tudok rá válaszolni. Egy-egy ügyetlen közbevetésre pedig néha hihetetlen izgalmas feleletek érkeztek.

A kultúra.hu főszerkesztő-helyettese vagy. Mindig is kultúrával foglalkoztál, de különösen színházzal. Miért éppen a színházművészet áll közel hozzád?

Tizenhat évesen, viszonylag későn ragadott magával a színház. Megtapasztaltam, amit korábban csak olvasáskor éreztem, hogy beszippant egy-egy történet, és ezer életet élhetek úgy, hogy közben ülök az esztergomi lakásunk kis szobájában. Vagy a színház zsöllyéjében. A mai napig úgy vagyok, hogy egészen bele tudok feledkezni ezekbe a sorsokba. Amikor Modiano megkapta a Nobel-díjat, felfedeztem magamnak a könyveit, és emlékszem, A Kis Bizsut olvasva ugyanúgy bolyongtam a metróban, ahogyan a főhős az anyja után kutatva, elfelejtettem leszállni, rossz irányba szálltam fel, mert csak arra tudtam figyelni, mi történik. Azóta könnyedebb olvasmányokkal tömegközlekedem. A színházban is azt szeretem, ha megérint, magával visz, torkon ragad, az érzelmi hatás érdekel.

Az elmúlt hónapok megváltoztatták az életünket. Visszavonultunk, és volt alkalmunk máshogyan nézni a dolgokra. Szerinted változott a figyelem, amivel az életünkre tekintünk, a minket körülvevő világra, vagy miután eltűnnek az időseknek fenntartott vásárlási sávok és maszkot sem lesz kötelező már hordani, mindent elfelejtünk, és visszatérünk a régi reflexeinkhez, viszonyulásunkhoz a világhoz?  

Attól tartok, hamar felejtünk, miközben minden nap igyekszem tudatosítani magamban, hogy egy kávézó teraszán ülni, vagy szabadtéri színházba menni kiváltság. Ma épp’ az enyém, de holnaptól lehet, hogy megint nem lesz rá lehetőségem. Kicsit megrettent a mindennapjaink törékenysége. A karantén alatt is dolgoztam, telefonon interjúztam. Érdekes tapasztalat volt, hogy míg addig általában 30-40 percig tartott egy beszélgetés, akkor egy óránál előbb soha nem tettük le a telefont. Ennyit persze nem lehet megírni, már közben éreztem, hogy csacsogunk, vannak üresjáratok, de a távolság dacára is nyíltabban beszéltünk, felértékelődtek a társas érintkezések. Ezt az érzést megtarthatnánk magunknak, tegyük el rosszabb időkre.

Fekete fehér fotó: Klotz Miklós

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük