Végh Zsolt: Mindenki tudja, hogy amit hall, lát, olvas, nem más, mint fiktív narratíva.

Végh Zsolt: Mindenki tudja, hogy amit hall, lát, olvas, nem más, mint fiktív narratíva.

Szerinted napjainkban mennyire van jelen a figyelem az életünkben?

A figyelemmel manapság nincs baj, a probléma inkább abban rejlik, hogy nem lehet tudni, hogy mire figyeljen az ember. Erről lehet vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz, de mindegy is, mert ez egy adottság, ezzel kell főzni. Mondjuk a figyelem az én definícióm szerint amúgy sem egy passzív, befogadó jelenlét, hanem inkább egy alkotó tevékenység, és az alkotás maga, hogy kitaláld, hogy mire figyelj.

Egy szépíró egyszer azt mondta, gyerekkorában minden egyes pillanatot úgy rögzített, mint egy videomagnó. Te pedig egy interjúban azt nyilatkoztad: „színész-rendezőként nem is hiszek az okoskodásban, sokkal inkább a finom megfigyelésben.” Mit gondolsz, filmesként neked is van egy sajátos megfigyelési módod, ahogyan rögzíted, látod a világot, a részleteket?

Nem szoktam direkt megfigyelni dolgokat, hanem amikor egy forgatókönyvet írok vagy rendezek, vagy egy szerepre készülök akkor a fantáziám előkeresi az idevágó megfigyeléseimet, és a kezembe adja, mint a műtőasszisztens a szikét. Amúgy szerintem ahhoz, hogy az ember állandó figyelemmel legyen jelen az életében, nem kell feltétlenül elvonulni. Egy nyüzsgő nagyvárosban rengeteg impulzus éri az embert, és ezekből sok izgalmas dolgot ki lehet hozni. Sőt arra is alkalmas, hogy az ember eljusson mélységekig. Az elvonulás pedig a pihenéshez, feltöltődéshez kell, amire mindig szükség van. És olyankor lehet összegezni, illetve a belső figyelem is tök fontos dolog persze. De azért azt sem kell túlértékelni. Van, amikor hasznos sugallatokat ad, de legyünk őszinték, van amikor totál félrevisz. Egy zen papnak logikus lépés a belső figyelem által megvilágosodni, hiszen nagyon világos a direkció, egyesülni a természettel. Sajnos manapság egy modern társadalomban ez nem különösebben használható tudás. Ugyanis, ha a az emberiségnek hosszú útja lesz, akkor újabb és komplexebb szinteken kell megtalálnia a békét és a kiteljesedést, a “vissza a természetbe” a modern ember számára nem valós kihívás.

Apropó, gyerekkor: számodra mekkorát változott a világ azóta? Mit szeretsz leginkább abban, ahogyan most élsz, és mi hiányzik neked leginkább a 80-as évekből?

Szerintem sokat változott azóta világ, de nekem tetszenek ezek a változások. Ahogy én megéltem, a gyerekkorom egy primitív dualista kor volt, valami vagy jó volt vagy rossz, kelet-nyugat, fekete-fehér. De persze nyilván minden hazugság volt, a fekete is meg a fehér is, és az emberek arra kényszerültek, hogy válasszanak, hogy a két hazugság közül miben higgyenek. Ma viszont sokkal több hazugság közül lehet választani, sőt, igazából végtelen a paletta. És ez a csavar az egészben, mert ez felveti annak az esélyét is, hogy valami akár lehet igaz is. Mikor volt ilyen? Sőt a hazugság, mint olyan, az utóbbi időben a társadalomnak nem is okoz bűntudatot, hanem amolyan nyelvé vált. Lassan mindenki tudja, hogy amit hall, lát olvas, nem más, mint fiktív narratíva. Így tehát a posztmodern kis késéssel megérkezett a háztartásokba. A jó hír pedig az, hogy innen már egy lépés a művészet. Az Insta például erre nagyon jó példa, ahol van egy közösségi konvenció, hogy kreált imidzseket mutogatunk egymásnak, mindannyian tudjuk, hogy ebből semmi sem igaz, de rendben van. Persze, mint minden, ez is hordoz veszélyeket. De probléma nem más, mint a fogalmatlanság, vagyis ha nem értelmezzük a folyamatot, amiben részt veszünk. És ez máris nem az Instáról szól, mert nem az Insta, hanem a fogalmatlanság a káros. Jelen esetbe az, hogy a régi reflexeink szerint értelmezzük ezt a jelenséget, vagyis hajlamosak vagyunk elhinni, amit látunk (az Instán…!). De az ember képes rá, hogy megtanulja olvasni az őt körülvevő jelenségeket. Szóval az Insta nem más, egy művészi platform, amit mindenki használ, ahol is fiktív narratívákat mutogatunk egymásnak magunkról. Oké, nem túl szofisztikált, de ez egy gyerekcipőben járó jelenség (én amúgy nem instázom, de vannak terveim a platfommal). Ott van az új trend, a Tiktok, ahol rövid videókat lehet feltenni, és ott már sokkal tisztábban látszódik az alkotói attitűd. Egy szó, mint száz, a figyelem nekem pont azt jelenti, hogy ne elmeneküljünk, vagy hadakozzunk ennek a kornak a jelenségeivel, hanem először is figyeljük meg és fogadjuk el őket. Így van egyedül esélyünk megérteni, és ezáltal javítani rajtuk.

Lehet mondani, hogy rengeteg probléma van a mai korban. De azért az kétségtelen, hogy a klímaváltozás egy sokkal igazabb, kézzelfoghatóbb krízis, mint anno a hidegháború, ami maga volt a vegytiszta absztrakció. Most itt nem probléma súlyára gondolok, hanem a minőségére.

Az van, hogy most egy őrült világban élünk, de igazából a mai korban vagyunk legközelebb a saját természetünkhöz. Eltűnt az egységes értelem illúziója, sokkal kevesebb az agresszió és sokkal több a szorongás a világban, mint bármikor máskor. Ecce homo.

A Centrál című regényem kapcsán együtt dolgoztunk. A könyv trailerének ötlete, „rendezése” a tiéd.  A Centrál századfordulós regény, 1895-ös eseményeket dolgoz fel. Szereted ezt a korszakot?

Igen, nagyon romantikus kor volt, és én egy eléggé romantikus típus vagyok. De veled ellentétben én nem vagyok nagy szakértője ennek az időszaknak. Ha akkor éltem volna, azt hiszem eléggé bírtam volna. Például sokkal jobban éreztem volna magamat művészként, de szerintem nekem ez a mai korunk jobban való. Itt most több hasznom van. Szóval ha lehetne választani, akkor én lógó orral a mát választanám.

Az Aranyélet, sikeres tévéfilm sorozat színészeként nem gondoltál arra, hogy az Instagramon váltod készpénzre: követőkre ezt a sikert. Lehetnél te is influencer…

A közösségi oldalak hatalmas lehetőséget jelentenek, de jelenleg tényleg csak arra használják az ismert emberek, hogy aprópénzre váltsák. De ez nem lesz mindig így. Másfél éve dolgozom egy olyan influencer stúdió megalkotásán, ami olyan tartalmat készít, aminek tényleg értelme van. És ezt nem egyedül, hanem egy komplett stábbal, azokkal, akikkel anno a filmjeimet csináltuk. Két csatorna indul el most decemberben, az egyik Anzselika Habpatron (alias Stefanovics Angéla), a másik pedig a Tajgetosz Show, Fekete Ádámmal. Társadalmi szemléletformálás lesz rengeteg humorral, vagyis amiben a legjobbak vagyunk.

Fotó: Szász Laura és Sághy Tímea

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük