Thuróczy Bertalan, huszonéves ráktúlélő a figyelemről

Thuróczy Bertalan, huszonéves ráktúlélő a figyelemről

Halálos betegségből épültél fel. Hogyan tudtad végig csinálni? Erősebb vagy, mint az átlagemberek, tudatosabb, szerencsésebb?

A rák legyőzéséhez nem kell szuperhősnek lenni. Persze ezt a „mostani fejemmel” merem csak kijelenteni.  Akkor és ott egyáltalán nem így láttam a történéseket. Egy rémálomnak éreztem, ami zajlik, amiből nem tudok felébredni. Csak bíztam benne, hogy egyszer vége lehet.

Nem vagyok erősebb, mint mások, de végtelenül kitartó vagyok. Mindig is csodáltam az emberi akaraterőt és kitartást. Kiskorom óta, amit csak a fejembe vettem, mindig meg akartam valósítani, bármi is legyen az ára. Ez a betegség volt életem legnagyobb kihívása. Bármit hajlandó lettem volna megtenni annak érdekében, hogy ismét egészséges lehessek. Tudtam, a kemoterápia sejtméreg, mégis vártam, hogy megkapjam, mert racionálisan gondolkodó emberként tisztában voltam vele, ez az egyetlen út, ami járható. A fizikai, testi fájdalmakon felül sokkal nehezebb volt elviselni a lelki fájdalmakat. Az ember haja ilyenkor kihullik, de idővel visszanő. Hányingere lesz, de idővel elmúlik. Mindenféle baja lesz, de minden testi panasz egyszer véget ér. A lelki sebek sokkal lassabban gyógyulnak, de azokat is csak az idő képes gyógyítani. Lelkileg erősebb lettem. Sokkal hamarabb megoldom azokat a problémákat, amik régen nagy nehézségeket okoztak volna. Fura, de ez a kezelésnek köszönhető, pontosabban annak az útnak, folyamatnak, amin keresztülmentem. Nem tudom, mondhatok-e ilyet, de azt gondolom, egy komoly betegség sokat taníthat nekünk, a halál közelsége nagyon is fontos dolgokra ébreszthet rá, és hozzásegít, hogy jobban megismerjük önmagunkat.

A felépülésem óta tudatosabban élem az életemet. Arra törekszem, hogy hosszú távon képes legyek a lehető legegészségesebb maradni. Nem tudom, mennyi idő adatott számomraebben a csodálatos Földi létben, de minden egyes percét szeretném kihasználni, kiélvezni, és hasznosan tölteni. Segíteni embertársaimon, akik hozzám hasonlóan nehéz helyzetbe kerültek. Van megoldás. Az emberi szervezet alkalmazkodóképessége mindenre talál megoldást. Hosszútávon bármilyen körülményekhez képes alkalmazkodni. Nem vagyunk azzal a tisztában, hogy lenyűgöző, ahogyan működik ez a mérnökileg tökéletesen kialakított megoldás, amit emberi testnek hívnak. Ha nem így lenne, már én sem lennék itt.

Az időnkkel, az életünk minden egyes percével jól kell gazdálkodni és megtenni mindent annak érdekében, hogy egy tudatos, felelősségteljes, boldog életet éljünk. A felelősségteljesség alatt embertársaink iránti felelősséget értem. Ahogyan a mondás is tartja: ’egy gyertya nem veszít semmit, ha meggyújt egy másikat’. Segítsünk a másikon, ahol csak tudunk. Ha mindenki így cselekszik, egy szebb és boldogabb – de mindenekelőtt egy egészségesebb – világban élhetünk.

Mit változtatott rajtad a betegség? Szerinted más ember lettél?

Aki az előző kérdésre adott válaszomat olvassa, biztosan azt gondolja: ez az ember egy a millió közül. Az örök optimista. Még egy halálos betegségben is csupán a pozitívumokat látja. Lehet, hogy nem hangzik elég izgalmasnak, de én egy átlagember vagyok. Egy átlagember, aki egy életre szóló tanulságot kapott… Az emlékek utólag szépültek meg, persze. Abban a helyzetben nem tudtam felfogni, hogy mi történt velem. Igyekeztem nem elveszíteni a realitás érzékemet, és a rémálomból minél előbb felébredni. Egy hosszú hónapokon át tartó szenvedés volt az egész – mind testileg, mind pedig lelkileg. A kemoterápia alatt próbáltam mindenben a szépet és a jót keresni: például, hogy az egyik fiatal kezelőorvosommal jóba lettem, továbbra is járhattam egyetemre – igaz, hogy hányingercsillapítókkal tudtam csak dolgozatot írni, vagy a laborgyakorlatok felénél ki kellett mennem hányni –, de legalább tovább küzdhettem az álmaimért: mérnök szerettem volna lenni, ezért készültem, tanultam évekig hosszú-hosszú órákon át, mindennap. Az egészségem visszaszerzése mellett nem adhattam fel ezt a célomat sem. Kezdtem beletörődni, az egyetemet abba kell hagynom a kemoterápiás kezelés alatt, de végül minden akaraterőmet és elszántságomat bevetve, sikerült az, ami lehetetlennek látszott: ismét egészséges lettem, és végül átvehettem a mérnöki diplomámat is, amiért oly sok éven át küzdöttem.

Azt gondolom, lelkileg sohasem fogok tudni teljesen megszabadulni attól, amin keresztül mentem, csupán csak enyhülni fog a fájdalmam. Azt hiszem, ma már újra képes vagyok a boldogságra, és mindennél jobban szeretem az életet és az egészséget, és emiatt azokat az embereket, akik hasonlóan vélekednek, mint én anélkül is, hogy átélték volna a halál közelségét. Ők az igazán boldog emberek, akik anélkül is látják a szépségét az életnek, hogy előtte nem éltek át hozzám hasonlóan hatalmas szenvedéseket.

Mióta felépültél, jobban figyelsz magadra? Máshogyan van jelen az életedben a figyelem?

Igazán csak azóta van jelen az életemben a figyelem, amióta az orvos közölte velem a betegségemről szóló hírt. Ha lehet ilyet mondani, „időben” következett ez be az életemben ez a tragédia. Huszonéves vagyok, és van elég időm arra, hogy megváltoztassam az életemet. Van életcélom, és nem hiszem, hogy lenne ennél fontosabb.

Ha csupán egyetlen sorstársamnak is sikerül segítenem, akkor már megérte, hogy átestem ezen a betegségen. Az élet azt igazolta vissza, hogy tudok segíteni. Az őszi rákellenes kampányok során sok ember fordulhatott hozzám.

Tudatosan figyelek önmagamra. Arra, hogy egyensúlyban legyen a személyiségem. Szomorú, letargikus, morcos, életunt, megtört ember nem képes segíteni másokon. Még önmagán sem. Ezért először magunkat kell megsegíteni, átgondolni az életünket, meglátni benne azokat az örömöket, amiket korábban természetesnek vettünk. Tisztában vagyok azzal is, hogy akár a rákellenes kampányok során, akár más módon, amikor tudok segíteni valakin, akkor azzal együtt magamon is segítek, az én lelkemnek is jót tesz a „jó cselekedet”. Egy adag „önzőség” is van abban, amikor egy ember segít a másikon, mert azzal együtt saját magán, a saját lelkén is segít. Az emberi lény semmit nem tesz motiváció nélkül. Az én motivációm ez: ha segíthetek másokon, magamon is segítek. Így igazából egyszerre figyelek embertársaimra és önmagamra is.

Mit jelent egyáltalán neked ez a szó: figyelem?

Figyelni a saját testi jelzéseinkre, ha az egészségünkről van szó. De mindezek előtt figyelni a lelki állapotunkra, hiszen a testi jelzések már csak ezeknek a megnyilvánulásai.

Figyelni embertársainkra: az érzelmeire, az élethelyzetére, a gondolataira, arra, amit mond. Ezt egyébként még nekem is gyakorolnom kell. De maga a felismerés, hogy ez egy nagy hibám, már előrelépés. Először fel kell ismernünk a hibáinkat és elfogadni azokat. Ezután már képesek leszünk változtatni rajtuk. Ha megsértődünk azon, ha valaki negatív jelzővel vagy rossz tulajdonsággal illet minket, akkor valószínűleg van igazság a megjegyzéseiben. Különben elengednénk a fülünk mellett, még csak rosszul sem esne. Ha már rosszul esik, akkor annak lehet valóságalapja. Ha figyelünk a visszajelzésekre, az segít megismerni a hibáinkat. 

A külső jelzések mellett fontos figyelni a belülről jövő jelzésekre is. A belső hangra és a testünk jelzéseire. Ennek egyik legjobb módja számomra megint csak a futás, a sport. A sportoló figyeli a testének és környezetének jelzéseit, jeleit: fáradt, szomjas, itt fáj, ott fáj, ki kell még bírni, el lehet engedni, még egy kicsit gyorsabban, erősebben, stb. A sportoló megtanulja irányítani az érzelmeit. Ha elég kitartó, akkor nem fogja az első adandó alkalommal feladni, és ezt a képességét később nem csak a sportban, hanem az élet bármely területén tudja alkalmazni, kamatoztatni. Így kamatoztattam én is a futás közben szerzett erényeket a betegségem leküzdése előtt, alatt és után, a mai napig, és életem végéig.  A futás nekem nagyon sokat segített.

Mit üzennél a kortársaidnak? Éljenek máshogyan? Vagy nem ezen múlik?

Attól függ, hogy most hogyan élnek. Ha jelenleg nincs céljuk, az sem gond. Keressék addig, amíg meg nem találják. Én is így voltam ezzel: az első 20 év az életemből csak céltalan bolyongás volt. Ezután jött a nagy pofon – a betegségem –, ami ráterelt az utamra.

Nem kell senkinek sem egy betegségre, vagy tragédiára várnia ahhoz, hogy megtalálja azt, ami felé tartani akar az életben, ami mozgatja és egy irányba tereli a döntéseit. Csak keresse és keresse azt a dolgot, tevékenységet, hobbit, szakmát, szenvedélyt, amiben örömét és kíváncsisága kimeríthetetlenségét leli. Ezzel nagy valószínűséggel ő is egy boldogabb, vidámabb ember lesz, és így már képes lesz segíteni másokon. Ha ezt elértük, akkor már nagyon-nagyon messzire jutottunk. Ha képesek vagyunk nem csupán önmagunkkal foglalkozni, akkor magasabb szintre léptünk.

Én nem tudtam mekkora kincs is valójában az egészségem. Huszonévesen természetes adottságnak vesszük, hogy egészségesek vagyunk.

Leave a reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük