“A teljesen megélt élethez nekem az kell, hogy rengeteg dolgot csináljak.” – nyilatkoztad egy interjúban. Kevés olyan embert ismerek, aki ennyi dolgon, és ilyen intenzitással pörögne egyszerre, mint Te. Hogyan tudsz ennyi mindenre figyelni?
A sokfélét-csinálás nem egy program, hanem így alakul az életem. Néha persze olyan vagyok, mint Jim Carrey az Igenember című filmben, szóval nem mondok nemet semmi jóra, mert annyi miden érdekel, mindegy, hogy újságcsinálás, programszervezés, könyvírás, komponálás, szerkesztés vagy gyerekfelvigyázás és kutyasétáltatás. Intenzíven élek, csak most nem állok annyit helyek előtt és beszélgetek hajnalig, hanem inkább sokkal többet olvasok, írok, alkotok és járom a természetet. Persze a beszélgetések így is megmaradnak, nem nagyon tudnék nélkülük létezni, nagyon szeretek eszmét cserélni, olyanokkal is, akik gyökeresen másképp látják a világot, mint én.
Mit jelent neked egyáltalán ez a szó: figyelem?
Ez nagyon is összefügg az előzőkkel, hiszen jó beszélgetés nincs koncentrált figyelem nélkül. Először is a kedvenc, agyonmantrázott és ismételt Simon Weil idézetem jut eszembe erről a szóról, vagyis hogy a szeretet nem más mint figyelem, és ha valakinek, akkor neki ezt el lehet hinni: úgy halt meg Londonban, hogy nem vett magához még súlyos betegségében sem több táplálékot, mint amennyi a nácik által körbezárt Párizs kiéheztetett lakosságának jutó fejadag volt. Spirituális hős volt, de munkásmozgalmi elkötelezettségű, mélyen hívő, de antik műveltségű, közben határátlépő és radikális lelki ember.
Elkötelezett Szűz Mária rajongó vagy. (Idézet megintcsak Tőled) Aki ilyen mélyen éli meg a hitét, az máshogyan figyel? Mást hall meg abból rengeteg zajból, ami körülvesz minket?
Hinni abban, hogy van értelme a világnak, alapmotívumom gyerekkorom óta. Az, hogy ez miként mélyült el, vagy lett cizelláltabb, katolikusabb, szűrmáriásabb, fogalmam sincs, ahogy azt se kutatom, hogy miképp lett gyermekkorom Dosztojevszkij, Tolsztoj és Pilinszky hatásaiból valóság, nem figyeltem. Természetes lételemem, nem valami szentfazék-művelet. Olyan, mintha itt csörgedezne mellettem valami patak, vagy egy tiszta arcba néznék, ami arra késztet, hogy önreflexióban és szorgalomban éljek, hogy merjek kísérletezni, keresni a sok bénázásom ellenére. Hogy megtaláljam a transzcendenst a hétköznapiban, azt hiszem ennyi a hitem.
Szerinted azzal, hogy a technológia ennyit változtatott a világon, és elönt bennünket az információ, nehezebb lett, vagy könnyebb a dolgunk?
Nézd, amikor egy darab vinyl-lemezért mentem ki Bécsbe a 80-as évek elején, és boldog voltam, amikor megtaláltam, és aztán egyből elindultam haza, nem gondoltam volna, hogy a teljes zeneirodalom rámszakad pár évtizeddel később és tízezer Bach- vagy Chopin-interpretáció között válogathatok a spotify-on konferenciabeszélgetéseket folytathatok, vagy éppen speciális könyveket rendelhetek antikváriumokból. A választás nehézsége mindig ott volt az emberiség életében, maximum most intenzívebben jelentkezik. A „bőség zavara” mint a fogyasztó társadalom közhelye is régóta itt kísért. Szocializáció és etika, tudatos élet és felelős gondolkodás viszont segíthet a választásban és akkor a technológia igenis szebbé, mélyebbé, tartalmasabbá teheti az életünket. Nincsenek fekete-fehér ügyek, ez sem az. A lényeg, hogy mit mire használunk, de még fontosabb: mi vagyunk a főnökök, a technológia csak ügyes szolga.
Ha te választhatnád meg a korszakot, ahová visszautazhatsz az időben, hová repülnél? Vagy jó neked itt?
Gyorsan rávágnám, hogy nem utaznék vissza sehova, itt van dolgom, de ha persze mégis el kell játszanom a gondolattal, biztosan érdeklődnék Jules Verne módjára egy fapados űrutazásért a 19.században, mondjuk Nantes főteréről indulva, csatangolnék a vikingekkel valahol Izland környékén, megmerítkeznék Közép-Afrika ősi hagyományaiban még a gyarmatosítók érkezése előtt, bekukkantanék Attila udvarába is, Róma őskeresztényeit is meglátogatnám, mert nagy katakomba-rajongó vagyok, Jeruzsálem meg minden időszakban érdekelne nagyon, és ha elviccelném a kérdést, akkor ott lennék az 1978-as argentin vb-döntőn, de akkor persze, ha történelmi tengelyferdítéssel nyernének a hollandok. Sőt, az argentinok ott se lennének a döntőben, mert már elbúcsúztattuk őket mi, magyarok a selejtező csoportban, ahol nagy szomorúságomra csalással vették el tőlünk a meccset, Nyilasi és nagy kedvencem, gyerekkori levelezőpartnerem, Törőcsik András kiállításával. Bocs, az “elviccelést” visszaszívom: a foci halálosan komoly ügy.
EFOTT-főszervező korom óta, húsz éve ismerlek. Én úgy érzékelem, hogy az energia intenzitása, ami körülvesz, semmit nem változott. Az emberek, ahogyan öregszenek, karcosabbak lesznek, vagy lelassulnak. Hát lassabb biztosan nem lettél… Miben változott az a rezgés, ami körülveszi ötvenen túl Prieger Zsoltot?
Egyre jobban élvezem az életet, minden rezgésével együtt. Mielőtt találkoztunk, Selyem Zsuzsa új novelláskötetét olvastam, Bill Frisell legújabb jazz-lemezét hallgattam, álmomban a sivatagban utaztam, a beszélgetés után biztos írok egy dalt, délután megszerkesztem Martonvásár havilapját és azt tervezem, hogy milyen kiállításokat, kórusműveket és DJ-ket hozzunk ide, ebbe a Budapesttől csak ugrásnyira fekvő festői környezetbe. Szeretek itt élni. aztán persze jönnek az új Anima-lemezek, valamikor pótoljuk a MÜPA-ban a pandémia okán elmaradt nagykoncertünket, november-decemben-januárban meg turnéra indulunk az indén 20 éves Gipsy Sound Clash című lemezünkkel és fantasztikus vendégekkel a roma-magyar közös kultúrkincs bűvöletében. Közben kijön egy Bob Dylan-feldolgozáslemezünk is, meg dolgozom egyszerre két könyvön is, az egyik teológiai, a másik kortárs képzőművészeti kontextusú, szóval működik az általad említett rezgés és én ennek minden másodpercét próbálom hálával megélni.
